Nemrégen mutatták be Szegeden az István, a király legújabb változatát, ezúttal Alföldi Róbert rendezésében. Augusztus 30. lesz a darab budapesti bemutatójának dátuma. Ebből az alkalomból nagyon sok vélemény született pro és kontra is Alföldi rendezéséről. Nagyon sokféle elemzés és „odamondás” született minden oldalról, kezdve a (többé-kevésbé) objektívtől (amit a darab, mint színházi mű érdekel) a politikailag teljesen elfogult, mögöttes tartalmakat képzelgő mocskolódásokig és dicshimnuszokig. Ezek közül valószínűleg mindenki (én is) megtalálhatja, amivel egyetért. Én most nem is magáról a feldolgozásról, vagy annak kritikáiról szeretnék írni, hanem ezek kapcsán arról a bizonyos jelenségről, ami az említett dolgok mögött áll. Ez pedig az úgynevezett „kultúrharc” (mások valamiért „kulturkampfnak” nevezik). A fogalmat Magyarországon kb. 2010 óta emlegetik. Én külföldi honlapokon, amerikai vonatkozásban találkoztam vele korábban, mint „cultural war”. A dolog nagyjából azt jelenti, hogy-ahogyan az életnek sajnos minden terén-a jobboldal és a baloldal, és az általuk vallott (vagy kisajátított) értékek „összecsapnak” és eldől, hogy melyiknek legyen hegemóniája. A jobboldal általában arról beszél, hogy 2010-ig (vagy inkább még azóta is) a liberálisoknak teljes hegemóniájuk volt (van) a kultúrában, és arról panaszkodik, hogy ha a jobboldal ezt meg kívánja törni (főleg, ha a kormány segítségével), akkor a liberálisok rögtön fasisztázni kezdenek. Ellenben a liberálisok úgy vélekednek, hogy a 2010 előtti változat nem a liberálisok hegemóniájának, hanem a teljes művészi szabadságnak a korszaka volt, amit most a kormány a jobboldali hegemónia állapotába taszít, magának a „kultúrharcnak” a vívásával. Tulajdonképpen magának a fogalomnak az értelmezése sem egységes. Abban mindkét oldal megegyezik, hogy vívja a harcot, miközben letagadja, azzal ellenfelét vádolja, és békére szólít fel. A baloldal viszont a jobboldal (szerintük) hatalomátvételi kísérletét nevezi kultúrharcnak, míg a jobboldal a baloldal (számukra) komikus polkorrektkedését, kombinálva az általa szélsőségesnek nevezett, ám a kormány által előtérbe tolt (eddig mesterségesen háttérbe szorított!) néhai művészek (pl. Nyíró József) szidalmazásával. Természetesen a kultúrharcot mindkét oldal vívja a gyakorlatban is, és mindkét oldalnak megvannak a maga tabui és bálványai (tehát a maga „politikai korrektsége”).

A kultúrharc témakörének legfontosabb kérdése tulajdonképpen az: Mi a művészet? Milyennek kell lennie a művészetnek? A jobboldal nyíltan kimondja, hogy a művészetnek hagyományosnak, akadémikusnak, értékközvetítőnek, „hasznosnak” kell lennie. A liberálisok ellenben a teljes művészeti szabadságról beszélnek, ám vasököllel sújtanak le minden szerintük „szélsőséges”, vagy „maradi” művészeti alkotásra, sőt művészre! Tulajdonképpen arról van szó, hogy a jobboldal szerint a hagyományos (tehát ma a jobboldallal azonosított) értékeket, míg a baloldal szerint a modern (tehát ma a baloldallal azonosított) értékeket kell közvetítenie a művészetnek. Valójában mindkét oldal meg akarja határozni, hogy miről szóljon a kultúra. Ezzel nem is lenne baj, hiszen mindenkinek meglehet a maga véleménye. Nemcsak az ízlése, hanem a konkrét véleménye is arról, hogy szerinte mi a művészet, milyennek kell lennie. A baj akkor van, amikor ezt kiáltja ki teljes igazságnak. Én például úgy gondolom, hogy a „legmodernebb” nonfiguratív alkotások, tehát a „színes krikszkrakszok” nem képviselnek művészeti értéket. A művészet az önkifejezés eszköze, márpedig ezek a művek (szerintem!) semmit sem fejeznek ki. Viszont én-ellentétben a kultúrharcos politikusokkal-úgy gondolom, hogy a dolog meghatározása a hozzáértő emberekre, a kritikusokra tartozik. Ha én kritikus lennék, akkor nagy valószínűséggel lefitymálnám (jajj, nehogy antiszemita címkét kapjak!) ezeket a „műalkotásokat”, és örülnék neki, ha a szakma is így vélekedik (vélekedne). Viszont ha ők máshogyan döntenek, akkor azt elfogadom (pontosabban, ha ezt valóban független módon teszi, de ebbe most ne menjünk bele). Szintén úgy gondolom, hogy a művészetnek értéket kell közvetítenie, pontosabban attól egy mű értékesebbé válik, ha van valami pozitív üzenete is. Viszont ez alatt nem csak az egyik oldal, hanem mindkét oldal érétkeit értem. Ha egy színdarab egymás elfogadására nevel az is értékes, és az is, ha a hazáért való áldozathozatalt dicsőíti. És azt is fontosnak tartom, hogy egy mű kapcsolódjon a magyar nemzeti hagyományokhoz, ahol mindannyink gyökerei vannak. Ez az, amit én gondolok arról, hogy mi a művészet. Aki szerint emiatt már korlátozó, gonosz fasiszta vagyok, lelke rajta. Természetesen örülök, ha egy kormány ezeket az értékeket képviseli, de szerintem ezekről minden oldal erőszakos módon akar dönteni. Ma-ahogyan már említettem-mindenki a saját rögeszméjét akarja csupán győzelemre vinni. Azt nagyon nem bírom elviselni, hogy a művészetről való vitát ennyire átszövi a politika, sőt a pártpolitika.

Sokak szerint a „kultúrpolitika” is kádárista csökevény. Az a baj, hogy ma nem kultúrpolitika van, hanem valamiféle „politikus kultúra”. Azzal ellentétben, amit leírtam valójában a vita nem arról szól, hogy „mi a művészet”. Sőt valójában vita sincsen. A két oldal egymás torkának ugrik és le akarja azon nyomni a maga „igazát”. Ennek ékes bizonyítéka az Alföldi-féle István a király fogadtatása. Aki magát jobboldalinak tartja még véletlenül se nézte meg a darabot, helyette már szinte a bemutató pillanatában elkezdett „kereszténygyalázást és magyargyalázást” ordítani, mindenféle kontextusból kiragadott motívumok, meg kimerevített színpadi képek miatt, sőt akár az alapján, hogy Koppányon farmer van! A dologra példa a másik oldalról is van, például amikor élő, vagy elhunyt művészeket politikai nézeteik alapján akarnak megítélni. Az mindegy, hogy valószínűleg Csurka egyetlen színpadi művében sincsen semmi „szélsőjobbos”, amikor egy színház közelébe került a baloldalnak rögtön hisztériát kellett csapnia. Nyírő sem politizál a műveiben, mégis halálra van ítélve a baloldalon, mert tagja volt a nyilas parlamentnek (ugyan a kedves vádaskodó elvtársak, vagy azok párttársai közül hányan (nem) voltak tagjai a kommunista parlamentnek, vagy államapparátusnak?!). Nyírő és Csurka „nyilasok” tehát a műveikben biztosan zsidó kisgyermekek elevenen felfalására fognak felszólítani, Alföldi meg „buzi”, tehát a műveiben biztosan..izé, buzerálni fog. Ilyen egyszerű a szemellenzős logika. A legnagyobb probléma ezzel van. Ez az igazi előítéletesség. Nem a mű érdekli őket, hanem az alkotó, neki is csak a politikai, meg a nemi identitása. Tehát ők művészet, kultúrpolitika címén is csak a politikai játszadozást akarják folytatni. Egyik oldalt, vagyis egyik oldal megmondóit sem érdekli egy mű értéke, hanem az érdekli őket, hogy a saját politikai nézeteiket visszhangozza-e, vagy sem. Ők a művészeti alkotásokat a nácik és a kommunisták módszere szerint ideológiai fegyvernek tekintik csupán, a művészetről való vitát pedig a politikai vita egy terepének. Csak arra jó, hogy ott is tovább vitatkozzanak-burkoltan-ideológiai kérdésekről. Senki nem mondhatja azt, hogy Alföldi, vagy Vidnyánszky, mert akkor azt mondja, hogy MSZP (Bajnai, stb.), vagy Fidesz. És akkor egy csomó művész fel is ül a kultúrharcnak, elfogadja a politikai hátszelet, élvezi, hogy „hivatalos művész” lehet (elsősorban Alföldi Róbert és Fekete György). A jobboldalon senki meg nem mukkant, amikor a politikailag nyilvánvalóan pártos MMA-ból köztestület lett, de miután ez megtörtént, aki esetleg odacsatlakozott, mert dolgozni és alkotni akart, azt a baloldal azóta gusztustalan és gyerekes módon kikezdi, árulózza. Aki meg nem száll be ebbe a játékba, az foghatja a fejét. Mert akire rásütik az egyik oldal bélyegét, az sosem lesz elfogadható a másik oldalnak. SENKIT nem fog érdekelni mit alkot, milyen értékeset, mert a „másik kutya kölyke”. Így tehát sokan beállnak a sorba és akkor olajozottan megy a gépezet: a pártos művész alkot a Párt, vagy az Eszme ízlése szerint, a pártos közönség ájuldozik, az ellenpárti, pártos politikus meg háborog, és begyűjti érte a szavazatokat. Mindenki nyer. Mindenki, csak azok nem, akiket, ha színházba, vagy kiállításra mennek, a művészet érdekelne, nem valami áthallásos politikai giccs.

Advertisement

Mi lehet a megoldás? Amit mi tehetünk, az nem sok, csak annyi, hogy felhagyunk a pártos kultúrafogyasztással. Nézzünk Alföldi-darabokat, de olvassunk Wass Albertet és Tormay Cecilt is! Ennél a politikusok azok, akik többet tehetnének…ha akarnának! Mert ahhoz teljes szemléletváltásra lenne szükség, mert a pártos kultúra, csak a pártos közélet egyik tünete. Valódi, pártatlan művészet, kultúrpolitika csak akkor lesz, ha ez a váltás más területeken is végbe megy. Ha pártbizalmi bizottsági tagok helyett szakértők lesznek, pártkatona szavazógépek helyett képviselők, sárdobálás helyett szakmai viták, röviden: politika helyett igazgatás!

Sasvári Péter