Itt basszus mindenki cuki? Valószínűleg ez volt a legnagyobb gondolatunk a Stories that move című antidiszkriminációs ifjúsági konferencia után, amit a berlini wannseeFORUMban tartott csomó ilyesmivel foglalkozó alapítvány a berlini/német Anne Frank Zentrum és az amszterdami/holland Anne Frank House főszervezésével.

Kilenc országból választottak ki érdekes diákokat 14 és 17 év közötti korosztályból. Pályázni motivációs levéllel kellett. A jégcsap-hideg, baromi formális és tárgyilagos “ezt és ezt és ezt fogjuk csinálni” levelek után ott volt fél száz ember, egytől egyig olyan aranyos, hogy az ember agya belefájdult, miközben próbált hozzászokni az érzéshez, hogy igen, itt senki nem lesz a másikkal bunkó, itt senki nem tartja menőnek, ha teli szájjal röhögve le buzizza, zsidózza, cigányozza a másikat, stb. Ellenben mindenki tenni akart valamit, hogy amikor majd egyszer, egy kényelmesen távoli időpontban majd vissza kell térnünk a valóság hideg, otthonos talajára, ott ritkábban forduljon fel a jóérzésűbb emberek gyomra.

Advertisement

A baj az, hogy sajnos továbbra is felfordul. Talán a legérdekesebb része az volt a konferenciának, amikor Aimée és Jaguar náci Németországbeli leszbikus szerelmi történetét dolgoztuk fel az egyik workshopon, és szóba került a történet relevanciája. És akkor az egyik szerző, aki civilben aktivistáskodik is, elmesélte Szijártó Imre egy hónappal ezelőtti történetét, ami elég masszív megdöbbentést váltott ki a workshopot vezető srácból. Tekintve, hogy a konferencia “Stories That Move” néven futott, a magyar csoportnak, és a magyar dolgokról kicsit is értesült külföldi résztvevőknek nem is volt annyira nehéz dolguk: tökéletes hátteret kaptunk, olyan történetek elmeséléséhez, amivel egy egész teremnyi érző embert el lehet némítani.

Ami tényleg tök jó volt, hogy legalábbis számunkra, ez volt első alkalom, hogy szervezetten tudtunk a kortársainkkal ilyen témákról beszélgetni, ha az aktivistákkal meg szűk körben való beszélgetésektől eltekintünk. Ez ugye mindent elmond az oktatási rendszerünkről, hiszen az elég nagy probléma, hogy bár tizedikes koromra tanultam Szapphó egyébként egyáltalán nem rossz költészetéről, de egy nyamvadt beszélgetést nem hoztak még össze a mai, hús-vér melegekről. Sőt, alapvetően szexualitásról sem hallani gyakran iskolai kereteken belül (nem a folyosói beszélgetésekre gondolok), így egyáltalán nem meglepő, hogy a gyerek el sem tudja képzelni, mi fán terem a homoszexuális ember. Amit nem ismerünk, az pedig, régi jó szokás szerint, ma is rettegést vált ki az emberek nagy részénél, aki pedig fél, az elkezd gyűlölködni kezd, az elvakultan gyűlölködő pedig majd kimegy a Pride-ra, és megver néhány “buzi köcsögöt”. Ez ott kezdődik, hogy egy kisgyereknek, akinek semmi sem biztos annyira, mint a szülei szavában, azok bizony-bizony születésüktől fogva azt hallgatják kedves szüleiktől, hogy “mocskos buzik”, akkor az ezt sajnos el fogja tanulni. És mivel ezek az emberek elég ritkán ismerik ezeket a “mocskos buzikat”, ezért sosincs ott az ellenpélda. És aztán ezek kisgyerekek, akik tulajdonképpen semmit nem tudnak a homoszexualitásról, órák között elkezdenek viccelődni a “buzi gyerekről” az osztályban, akinek szűkebb a nadrágja, feminimebb az arca, vagy csak a többieknek jól esik ilyesmiket mondani róla, és bumm. Itt a probléma. És visszakanyarodva: mivel ezután valószínűleg senki sem mer coming outolni ezeknek a srácoknak, nem lesz olyan ellenpélda, hogy “jé, a Józsika a nyolcadik ából meleg, és mégse akar megerőszakolni, talán még sincs akkora baj velük”, és egész életében buta tévhitekben fog hinni.

Azt még az utolsó “előítéletes” páciens is megérti, hogy Józsika zsidó, mert arról már hallott, azt is, ha Józsika fekete, mert… De őszintén, azoknak, akik megállás nélkül buziznak, van halvány pasztell színű elképzelésük arról, mit jelent, hogy Józsika meleg? És ha már itt tartunk, vajon miért ilyen izgi még a hatodik óra utáni szünetben is a “buzi Józsiká”-ról sutyorogni? Anyu és apu azt mondta, mi nem lehetünk melegek, mert pokolra jutunk? Ahogy belegondolok, elmegy a maradék kedvem is az emberektől.

Advertisement

Ugyanakkor, a berlini hét tanulsága szerint, ahhoz sincs jogunk, hogy ezzel beforduljunk a sarokba, és dühöngjünk. Persze van az az IQ szint, ami alatt reménytelen, hogy egy találkozás, vagy beszélgetés hatására X többé ne féljen Józsikától, de igenis van rá esély, hogy ha elkezdesz beszélgetni Y-nal,átgondolja a félelmét és előítéleteit, és nyitni kezd. Hollandiában van egy olyan dolog, hogy gay-straight alliance, ami például sokat tehet a dolgokért, de ez messze nem elég. Meg kell mutatni, hogy nincs bőrtanga minden melegbárban, vagy a Pride-on, de ez nem elég, sokan ugyanis ezt nem fogják fel, a személyes tapasztalat sokkal jobb. És igen, ezen a konferencián volt tapasztalat az echte némettől a transz fiún át a hidzsrábot viselő partyarc lányig mindenből.

Itt elfogadni a másikat végre nem azt jelentette, hogy a másik háta mögött nevetünk rajta. Mindenki más volt, pont, mint a valóságban, azzal az apró eltéréssel, hogy itt, a konferencián ez annyit jelentett: “én olyan vagyok, mint te, te olyan vagy, mint én, de soha nem leszünk egyformák”. Az, hogy ki vagy, azon múlik, te hogyan definiálod magad - és ebbe az ég világon senki másnak nincs beleszólása. Nincs jogod bántani a másikat, semmilyen formában. Ami a konferenciát fantasztikussá tette, az az volt, hogy míg az iskolánkban többnyire akarva, akaratlanul uniformizáljuk magunkat, próbáljuk elpalástolni a különbözőségünket a többiektől, addig itt “más”-nak lenni annyit jelentett: “te te vagy, és nem én”. És ez - szerintünk - így lenne normális. Addig persze senki nem fogja tudni megemészteni a “másság”-ot, amíg nem találkozik vele.

Zárásként elmondható, hogy miért volt király ez az egy hét: mert ezt a konferenciát a témában tényleg érdeklődő, sőt tenni akaró személyek szervezték és bonyolították le, sőt, hogy magunkat is kellőképp fényezzük, a résztvevők is ilyenek voltak. Végre ezt a témát nem csak töketlen jóindulatú alakok futották körbe még egyszer, mint annyiszor itthon és a világban. A jóindulat megvolt, de az is hihető, hogy ők még tenni is fognak valamit a témában. Sőt: egész biztos.

Umathum Dóra és Merker Iván