A Berzsenyi Dániel Gimnázium tantestülete nyílt levélben tiltakozik a kormány által kényszernyugdíjazott tanárokkal szembeni átláthatatlan, embertelen és illogikus eljárás ellen, valamint rámutatnak a tapasztalt tanárok leépítésének következményeire.

Nemrégiben Weltner Mariann, az ország egyik legjobb angoltanára írta meg az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnáziumból való kényszernyugdíjazásának történetét, párhuzamot vonva a Kádár-korszakban megtapasztalt hasonló jelenségekkel.

Idézet a Berzsenyis tanárok leveléből:

Érthetetlen, hogy kinek és milyen érdekéről van szó. Annak az osztálynak, amely az érettségi előtti utolsó évben kap új tanárt, hogy felkészüljön a vizsgákra, biztosan nem. Annak a kollégának sem, aki szeretne dolgozni, az ereje, a tapasztalata, tudása, szeretete megvan ehhez, lélekben még nem is készült fel, még „végigvitte volna” az utolsó osztályát, hogy fokozatosan és szépen engedje el magától mindazt, amiben három-négy évtizede élt. Annak a tanárnak sem, akinek egy ilyen feladatot kell átvennie. A munkahelyi szervezeti egységnek tehát nem érdeke.
Akkor a KLIK-nek és a Tankerületnek miféle érdeke fűződik hozzá? Erről miért nem kaphat tájékoztatást a munkahelyi szervezeti egység és az a tanár, akinek a sorsáról így döntöttek. Az iskolában emberek foglalkoznak emberekkel. Egymással érzelmi, intellektuális, emberi viszonyt alakítanak ki nem kevés fáradság árán. Egy tanári kar pedig hosszú idő alatt felépített, közösség. Egy ilyen alrendszerbe avatkozik be most a fenntartó bürokratikus eszközökkel, ismeretlen és megismerhetetlen okkal és célok érdekében. Így az érintettek (tanár, diák, tantestület) önbecsülése, emberi méltósága sérül. Érdekeik ismeretlen érdekeknek rendelődnek alá, hiszen a döntéshozók figyelmen kívül hagyták a véleményüket.

Milyen következményei lehetnek e döntésnek? A tanáruktól megfosztott csoportokat valakiknek át kell venni. Esetleg úgy, hogy már eleve teljes óraszámban tanít – mintegy kétszáz diákot, s most majd kap újabb harmincat, hogy ismerje meg, nevelje, készítse fel őket. Természetesen külön díjazás nélkül, merthogy az életpályamodellel együtt járó „új munkarend” szerint 22-26 óra a megtartandó tanítási órák száma, tehát a fizetése evvel vagy e nélkül az osztály nélkül is ugyanannyi lesz. De itt nem csak a plusz munka ellentételezésének elmaradásáról van szó, hanem a szellemi, érzelmi, idegi teljesítőképesség határairól is.
Az iskolavezetés és a tankerület nem tud semmit mondani arról, hogy másképp, óraadó alkalmazásával megoldható lesz-e a helyzet, s ha igen, akkor végképp érthetetlen: a nyugdíjast azért kell elküldeni, hogy a helyébe másik részfoglalkoztatású dolgozót vegyünk fel? Ha júniusban ilyen előkészítetlen és tervezhetetlen a szeptemberben induló tanév, mi hozhat biztonságérzetet és nyugodt körülményeket? A kiszámíthatatlanság és bizonytalanság szorongást szül.
Kérdés, hogy a döntéshozók tényleg ezt a mintát szeretnék a gyerekeknek és a fiatal kollégáknak közvetíteni. Ilyen kilátásokkal számoljanak? A fenti döntés és az eljárás módja azt sugallja, hogy a tapasztalat, a tudás, a hűség, az elkötelezettség nem ér semmit. A maradók számára a többletmunka szinte teljesen megszünteti az örömmel végzett, igazi alkotó munka lehetőségét. Mindezekkel szembeni tiltakozásunknak adunk hangot.