Ma, hosszú szenvedés, két napnyi borzalmas hanghatások után az autóm beindíthatatlanná vált. Kihívtam a szerelőt, mert ez szokás, és elbúcsúztam egyharmad fizetésemtől. Diplomás vs. szakmunkás.

A jó szakember hiánycikk, vidéken, a mekkelés és tákolás paradicsomában örülök, ha olyan szakképzett szervízessel találkozom, aki azt mondja, hogy "rendeli" a cserealkatrészt és nem egy traktorét alakítja át, mert teljesen mindegy az egy 10 éves autónál. Nem, nem az. Viccesen hangzik, csak igaz. Ezért nem is sajnálom a fizetést egy ilyen szerelőtől.

Advertisement

De vannak határai az ésszerűségnek! Amikor több, mint 75.000 forintot otthagyok, hogy félóra múlva elvigyem az autómat, amibe csak két, egyenként 5000 forintos alkatrész került (és erre kénytelen vagyok, mert én ehhez nem értek), akkor saját magamat érzem alulfizetve. Én 75.000 forintért pontosan hét napot dolgozom. Csak ebből még adózom, a szerelőm pedig feketén intézi a dolgokat, mivel ő hivatalosan munkanélküli. De bejelentve neki az egész meg sem érné, és ezzel van a baj, nem az árakkal.

Ahhoz, hogy vonzóbbá és élhetőbbé tegyük a szakmunkások pályáját talán a terheket kéne ésszerűen beállítani, ahelyett, hogy egyébként ügyetlen és a kétkezi munkára alkalmatlan embereket kárhoztatunk ezekre a pályákra a "felsőoktatás reformjával". Ha valaki azt látná, hogy törvényes keretek között ebből tisztességesen meg lehet élni, akkor nem menne, teszem azt, szabadbölcsésznek, vagy szlovák szakos egyetemistának a kézügyességével, és nem a diplomát tekintené az egyetlen reményének. Nem a kétkezi munka megítélésével van a baj, nem is azzal, hogy a bölcsész nem teremt értéket, hanem a szakmunkások kilátástalanságának kezeletlenségével.