Szombati tudósításunkban csak Szegedről és Budapestről volt szó, pedig Pécsen is volt tüntetés. Aradi Hanga, a Középiskolai Hálózat aktivistája mondott beszédet: ,,A tanárok félnek. Félnek, és hallgatnak."

Kedves Tanáraim!

Decemberben, diákként, azért mentünk utcára, mert tudtuk: nincs vesztenivalónk. Nincs mit féltenünk, elvették tőlünk a jövőnket, a kiugrási lehetőségeinket; iskoláinkat, álmainkat feldúlták. Azt mondtuk, nincs mitől tartanunk, csak Mi vagyunk, és amit képviselünk, az érdekeink.

Önöknél nem ez a helyzet. Önöknek családjuk, munkahelyük van, de az Önök felelőssége mégsem csak CSAK a szűk családjukra terjed ki, hanem nemzedékek jövőjére is. És most azért vannak itt, hogy mindezt megvédjék. Felelős állampolgárként nem is tehetnének mást, most mégis úgy tűnik, ez a rendszer nem kér felelős állampolgárokból. Önök is választhatnák az új gyermekkort, amikor megmondják, mit tegyen, hol, hogyan, mikor és egyetlen felelősségük, hogy a parancsok be legyenek tartva, cserébe el vannak tartva, ki vannak szolgáltatva szüleik szeszélyeinek. Ennyi. Azt hiszem, Önök, akik itt vannak, sokkal bátrabbak, mint mi voltunk.

Az, hogy ma ilyen kevesen vagyunk itt, nem kudarc. Épp csak jelzi, szavak nélkül, hogy miért vagyunk ma itt. Azért, mert félünk. Félünk kimenni az utcára, felemelni a hangunkat, akár itt kint, akár az iskolában, félünk elmondani, hogy nekünk ez az egész rendszer úgy ahogy van, nem tetszik.

Nem tetszik, hogy diákként csak azt tanulhatom, ami Állambácsi ízlésének is megfelel, nem tetszik, hogy mindezt olyan formában kell tennem, amiben sem én, sem a tanárom nem lehetünk kreatívak, nem figyelhetünk egymásra, nem lehetünk partnerek. Nem tetszik, hogy egy olyan rendszerben kell tanulnom, ami minden korszerű szakmaiságot nélkülöz, amit parancsolni akaró, hozzá nem értő politikusok tákoltak össze röpke hónapok alatt, és kényszerítették ránk, mint egy kinőtt babaruhát. Nem tetszik, hogy visszafelé tolnak minket, miközben minden jogunk megvan ahhoz, hogy fejlődjünk, tágítsuk módszereinket, hogy haladjunk a korral.

Köszönöm, nem kérek az erkölcstanból, ahol azt tanítják, mi a jó, mi a rossz, mi a család, miért betegség a homoszexualitás, egyáltalán, miért bűn Másnak lenni. Köszönöm, nem kérek a szegregált oktatásból, ami társadalmi széthúzást szül, ahelyett, hogy lehetőséget kapnánk arra, hogy megtanuljuk, milyen Együtt, egy társadalom tagjainak lenni, milyen egymást segítve, támogatva, szeretve élni. És nem, nem kérek a folyamatos megaláztatásokból, a semmibe vételből, a leszólásból sem.

Az, hogy közel egy éve, amikor diákként, őszintén, magunkért, a jövőnkért, kimentünk az utcára, a kormányzati propaganda csürhének, bajkeverőknek, hazug, felülről pénzelt demagóg uszítóknak titulált minket, mond valamit. Az, hogy azóta is „Minden rendben van, a közoktatási reform sikertörténet, a KLIK elérhető, és létezik, nem csak fantom, a Kello meg előre leszállította a még meg sem rendelt könyveket is, csupa jófejségből.” az is.
Az, hogy vannak olyan emberek, akik továbbra is különösebb lelkiismeret furdalás nélkül nyilatkoznak nap mint nap a közoktatás kifogástalan helyzetéről, példálóznak a boldog diákokkal és a még boldogabb tanárokkal, hogy bizonyítsák igazukat, szintén elmond valamit.

Nos, ezeknek az embereknek üzenném, hogy ezek a diákok pontosan tisztában vannak a tanáraik helyzetével, és pontosan tudják, miért nem boldogok most.

Amit tanárainkkal művelnek, az megaláztatás, az emberi- és morális értékek megcsúfolása.
Nem értjük, miért nehezítik meg a munkájukat, ahelyett, hogy segítenék őket. Nem értjük, miért veszik el tőlük a tanítás örömét, szorítják őket nevetséges és felesleges keretek közé, megfosztva őket a kreatív, egyéni, személyre szabott oktatás örömétől. Nem értjük, miért nem bíznak meg bennük, miért követik nyomon minden lépésüket, miért kezelik Őket dilettáns, lusta, dolgozni nem akaró tömegként. Engedjék felnőni a tanárainkat! Engedjenek felnőni minket is!
Nem, ma nem vagyunk sokan. Lehetnénk többen is. De azt hiszem, a jelenlegi helyzetben ez egy óriási szám. Egy olyan országban, ahol a tanárok nem merik felemelni a hangjukat, mert minden egyes elejtett szóval, elégedetlen mondattal az állásukat teszik kockára, ahol a kormány nyíltan röhög a markába, amikor meghallja, hogy a pedagógusok tüntetni akarnak, mert pontosan tudja, hogy az általa ellehetetlenített helyzetben soha nem fog vesztesként kikerülni a csatákból. A kormány pontosan tudja, hogy elérte a célját. A tanárok félnek. Félnek, és hallgatnak. Némán lenyelik a legmegalázóbb helyzeteket is, némán tűrik, hogy a kormány megszüntesse a munkahelyüket, megduplázza a munkájukat, semmibe vegye a tudásukat, eredményeiket.

Pontosan tudom, melyik tanáromnak, miért kellene most itt állnia. Pontosan tudom, miért vannak most kétségbeesve, miért aggódnak, miért dühösek. És pontosan tudom, miért nincsenek mégsem itt.

Nekünk, diákoknak, Tanároknak félre kell tennünk a bennünk megbúvó kisgyereket. Félre kell tennünk, a tegnapi igazságtalan matek 1-es miatt érzett tehetetlen dühünket, a tanítást ellehetetlenítő intézkedések miatt érzett, elfojtott haragunkat, és ki kell állnunk egymás mellett! És ha mi is itt vagyunk, azokkal a tanárokkal, akik vállalták, hogy ma elmondják, ami hónapok óta belülről feszíti őket, többen kapnak bátorságot tőlük, azok is, akik ma otthon maradtak…

Aradi Hanga

Fotó: Borbás Mátyás - Pécsi STOP